« Vissza Halálos baleset az iskolai kiránduláson  « Rendőrségi hírek  2007. augusztus 22.

Halálos baleset az iskolai kiránduláson A Karthago együttes Requiem című dala jutott eszembe arról a hírről, amely július 22-én napvilágot látott. Eszerint egy 17 esztendős budapesti diák egy ausztriai osztálykiránduláson olyan szerencsétlenül esett, hogy közben súlyos, mint utólag kiderült, halálos fejsérülést szenvedett. A hír önmagában is sokkoló volt, hát még azzal kiegészülve, hogy a fiú, akit Dávidnak hívtak, a XVI. kerület lakója volt, ráadásul engem is személyes kapcsolat fűzött a családhoz. Ez a három tény együttesen késztetett arra, hogy (jelképesen) tollat ragadjak, és papírra jegyezzem gondolataimat. Egyrészt, mert az ember minden megmagyarázhatatlan helyzetben a logikát keresi, anélkül nehezen tudná a fájdalmat elviselni. Márpedig mi lehet nagyobb fájdalom annál, amikor az ember egy életerős, ám még csak a pályája előtt álló fiútól kénytelen elbúcsúzni. Ráadásul egy banális véletlennek köszönhetően. Persze, mindnyájan tudjuk, hogy a „Sors” nevű könyvben, mindenki neve alatt ilyen banális véletlenek sorakoznak. De nézzük, hogy mi történt azon a borzalmas júliusi napon! Az egyik jónevű budapesti gimnázium immár évek óta megrendezi a diákok közt nagy népszerűségnek örvendő nyári kalandtúráját. Így volt ez idén is, amikor is az alsó-ausztriai Schwarzau melletti Naturpak volt a magyar diákcsoport célpontja. A 17 utolsó éves gimnáziumi diákból álló csoportot egy pedagógus kísérte. A tanár úr rutinos pedagógus volt, aki az ilyen kalandtúrák szervezésében is nagy gyakorlattal rendelkezett. A diákok pedig szintén rutinos „kalandozók” voltak, akiket a szüleik is nyugodt szívvel engedtek el az egyhetes vakációra. Még a határon túlra is. A csoport július 22-én kora hajnalban indult a majd 400 km-re levő Schwarzauba, ahol a diákok a tervek szerint kajakkal, illetve kerékpárral járták volna be a környéket. A csoport csak hétfőn kezdte volna a kalandtúrát, ám, hogy vasárnap délután se tétlenkedjenek, már előre (itthon) úgy döntöttek, hogy megmásszák a közeli 1200 méteres hegyet. 17 éves fiúkkal egy ilyen túra nem okozhat problémát. A tanár úr is nyugodt szívvel egyezett bele, annak ellenére is, hogy tudvalevő, az osztrák túraútvonalak sem rendelkeznek mindig elegendő (és biztonságos) jelzésekkel. Így történhetett, hogy a csoport a kék jelzést követve minden gond nélkül felért a hegytetőre, majd ezt követően elindult a zöld jelzésen lefelé, ám útközben elveszítette a tájékozódó pontokat, majd emiatt letért az útról, és egy széles csapáson megpróbált visszatérni arra az útra, melyen néhány órával korábban elindult. Dávid valahol a csoport közepén haladhatott. Néhány társa már jóval előtte járt, a többiek, köztük a pedagógus is azonban jóval a háta mögött voltak. Így csak kevesen tudhatták, hogy mi is történt 8 óra környékén. Az út ugyanis megszűnt, vagyis inkább egy vízmosásban folytatódott, ahol a kövek könnyen megmozdultak, ráadásul a diákok útvonalát számos kivágott fa tönkje is nehezítette. Volt tehát hely és alkalom arra, hogy valaki (legyen az még oly ügyes is, mint, amilyen Dávid volt) egy váratlanul elmozduló kőben, egy gyökérben, vagy rönkben megbotoljon. A hegy, mely látszólag nem tűnt veszélyesnek, egy ilyen botlás után azonban rögtön a rosszabbik oldalát mutatta. A bajba jutott túrázó ugyanis nehezen talált kapaszkodót esés közben. Ráadásul Dávid már az első esés közben olyan súlyos fejsérülést szenvedhetett, amely megakadályozta őt a további védekezésben. A tehetetlen test emiatt métereket (közel 50 métert) csúszhatott, és bucskázhatott, majd a legvégén egy kisebb gödörben landolt. A közelében levő osztálytársak azonnal a segítségére siettek, ám a társuk ekkor már nem adott életjeleket. A diáktársak azonban nem adták fel, kétségbeesetten megpróbáltak segítséget hívni: először a közeli közúton állítottak meg egy autóst, aki azonnal értesítette a mentőket. A terepviszonyok miatt az osztrák mentők egy helikoptert küldtek, mely csak hosszas keresgélést követően talált leszállóhelyet. Mikor az orvos megtekintette a sérültet, már a csak a halál beálltát állapíthatta meg. Hétfőn hajnali 5 órakor csöngettek a sashalmi ház ajtaján. Az álmos családfő, miután ajtót nyitott, az osztályfőnökkel találta magát szembe. Egyetlen szülőnek sem kívánom azt a borzalmas mondatot. „Dávid egy baleset következtében tegnap este meghalt!” Ki? Mikor? Hogyan? És legfőképpen MIÉRT? Ez utóbbi kérdésre soha nem lesz felelet. A család, mely a szó igazi értelmében egy közösségként, igazi CSALÁD-ként működött, összeroppant. A két kisebbik gyerek, egy 15 éves fiú és egy 8 esztendős kislány, azóta is reménykedik abban, hogy csak egy gonosz tréfa ez az egész. Dávid csak viccel, úgyis visszajön, ilyet nem tehet velük. A szülők pedig… Akinek van gyereke, annak nem kell megmagyarázni, mit élhetnek át. Egyszerre kell a halott gyermekük búcsúztatóját intézniük, és élő gyermekeik lelkének háborgásait mérsékelniük. Mindkettő embert próbáló feladat – még akkor is, ha családtagjaik a segítségükre siettek. De a legnehezebbek az esték, amikor egyedül maradnak fájdalmukkal… E sorok írója szintén hetek óta vívódott azon, hogy mely szavakkal lehetne leginkább leírni a fiú elvesztése miatt érzett fájdalmat. Így jutottam el a már említett Karthago együtteshez, melynek tagjai évtizedekkel ezelőtt szintén egy fiatal fiú életét követelő tragédia miatt készítették el a Requiem című dalukat. A dal így kezdődik: „Volt egy fiú, és volt egy lány (Dávidot a családján kívül az osztálytársnője, szerelme, Kata is siratja), a fiú elindult az álmok útján…” Kedves Szülők, kedves barátaim, ez legyen a vigaszotok: Dávid nem halt meg, csak végleg elindult azon az álmokkal átszőtt úton. Dávidtól a családja, a szerelme, a rokonai, a barátai, osztálytársai, tanárai és ismerősei augusztus 9-én 17 órakor a Vajda­hunyad­vára udvarán rendezett ünnepségen búcsúztak el. (T)

Ferenci Kiadó Bt.  •  1162 Budapest, Hermina út 16.  •  Tel.: [1] 405-5919  •  E-mail cím: hh@hh16.hu