Ünnepek táján jó világ köszönt a hajléktalanokra, mivel nekik is kijut valami a nagy össznépi ajándékozásból. Kapnak hideget-meleget, majd a nagy jóllakások után beköszönt a szűkös január, amelyet a még szűkösebb február követ, s ilyenkor bizony senki nem gondol szegény hajléktalanokra.
Ennyi felvezetés kellett, hogy belássuk, micsoda nemes lélekre vall a Szilasmenti Kisgazda Polgári Egyesület vezetőinek akciója – Medve Lajos elnök és Hollandiné Visi Ágnes alelnök a Csipán András-féle Kertvárosi Polgárőrség két polgárőrével megerősítve a kerületi hajléktalanok meglátogatására indult február 2-án, hogy némi elemózsiával, meleg ruhával lepjék meg nehéz sorsú embertársainkat.
Nos, a hajléktalanok megtalálása nem is oly egyszerű dolog – a sashalmi kiserdőben például egy kietlen (vagy talán kies) erdőrészen csupán egy szeméttel színültig megrakott nájlonkunyhót találtak, s bárhogy is kotorásztak a szemét között, nem került elő onnan egy fia hajléktalan sem. A következő helyszín a Szolnoki úti garázssor töltés felé eső része volt, ahol a polgárőrök emlékezete szerint szintén találni hajléktalan kalyibákat – de itt sem volt egyetlen hajléktalan sem, mivel a hevenyészett kalyiba a lángok martalékává vált. (Lehet ilyenkor azon gondolkodni, hogy vajon a melegedni vágyó lakók gyújtották-e fel gondatlanságból, avagy a környék lakói így akartak megszabadulni a nem kívánt szomszédságtól.)
A segíteni vágyó kisgazdák viszont nem adták fel a keresést (már csak azért sem, mert az autó hátuljában ott halmozódott a karitatív ruha és élelmiszer), és a Dömsödi út közelében lévő kiserdőben végre meglelték a célszemélyeket. Furcsa dolog hajléktalannak hívni valakit, aki az erdőben a maga által összebütykölt hajlékban lakik. A meleg ugyan télidőben ritka vendég erre, mégis sokkal jobb soruk van, mint a sashalmi piac hajléktalanjának, aki újabban még a piacról is ki van tiltva. Őt legfeljebb a bor melegíti a fagyos éjszakákon, míg itt még a legrosszabb helyzetben lévőnek is van saját ágya sok-sok takaróval, de olyan kalyibába is sikerült bekukkantanunk, ahol gázfűtés ad kellemes meleget, bár három naponta el kell látogatni palackcsere végett a közeli benzinkútra (a lakók rendes nyugdíjasok, csak valahogy kifocizták magukat a szokásos közös költség terhe alól). Az adománynak viszont komfortfokozattól függetlenül mindenki nagyon örült – jó helyre került itt a zsák krumpli, a zsír, némi egyéb élelmiszer és a ruhanemű.
A hajléktalanok utáni kutatás a Sarjú utca menti kiserdőben folytatódott. Itt egy telepet a töltés mentén lévő kalyibákhoz hasonlóan valami nagyobb tűz emésztett el, lakói elszéledtek, ám odébb egy utolsó mohikán még tartotta magát (a magántulajdonú erdőben), s őt szintén sikerült Medve Lalinak és Visi Áginak boldoggá tenni a nem várt adománnyal. Ezután a reptér menti területen folytatódott a hajléktalanvadászat. Aki itt ver tanyát, az nagyjából békén tengetheti a mindennapokat, mert ez jó messzire van mindentől, a vízért úgy két kilométert kell gyalogolni. Egy hajléktalan a nagy magányban egész oázist épített magának az erdőben, nem csak épületre futotta a lomtalanításból összeszedett nyersanyagokból, de még kerítést is húzott. Az adományokat örömmel fogadta, panasza csak annyi volt, hogy a garázda fiatalok változatos időközönként meglátogatják kicsit megszadizni, és aztán hol meg tudja magát védeni, hol nem... Némileg odébb egy elhagyott betonépület ad szállást két hajléktalannak, akik itt várják sorsuk jobbra fordulását – ők szintén gazdagabbak lettek a maradék élelmiszerrel és a háztájiban összegyűjtött ruhákkal.
Nagyjából ez a története a kisgazdák fejéből kipattant hajléktalankeresésnek és -adományozásnak a fagyos februárban, s bár sok tanulsága nemigen van a dolognak, a kisgazdák és a polgárőrök jókedvéből lemérhető, hogy adományozni igenis nagyon jó dolog! Ferenci Zoltán
