|
Kíváncsi örömmel vettem kezembe Lantos Antal Cinkota története 1920-tól 1950-ig című munkáját. Azt reméltem, hogy Árpádföld hányatott sorsáról, a vele kapcsolatos döntések, történések okairól, összefüggéseiről az anyaközség történetén belül többet megtudhatok. Kíváncsiságom nem, de örömöm hamarosan elpárolgott, és inkább ürömmé vált.
A könyv lényegében két, valóban nem jelentéktelen döntésnek szentel nagy figyelmet: Anna- és Árpádtelep Cinkotához csatlakozásának és az Árpádföld névnek. (Azt persze nem értem, ha a névhasználat jogosságát csak 1934-től, a belügyminiszteri határozattól ismeri el, holott már hét éve ezt használták, a Cinkotához csatlakozást miért nem a belügyminiszteri határozattól fogadja el, miért datálja fél évvel korábbra, 1926. jan. 1-jére.) A képviselőtestületi jegyzőkönyveket nem ismerem, de a könyv másik pillérét adó korabeli helyi sajtó anyagát igen. Eszerint állíthatom, hogy Árpádföldről szóló több, igazán jelentős írást a szerző meg sem említ. Csak a terjedelmesek közül néhány példa. A Rákos Vidéke 1927. /31. számában „Árpádtelep”, valamint a júl. 1. és júl. 8-i számban megjelent „Új város épül – három község határában” című, a Rákosi Szántó 1932. szept.-i számában „Miért válik el Árpádföld?”és a nov. 3-i számban „Árpádföld az önállóság útján” című írásokat, pedig ezek érzékletes leírást adnak a korabeli Árpádföldről. Ugyancsak említés nélkül maradt a Rákosi Szántó 1933. jan. 1-jei számában Szőke Sándor ny. színész „Kultúrapusztítás Árpádföldön” című írása. Ezek és a sok apró hiány, elírás mellett (pl.a legendás Györe László tanítót Gyüre, Holubán Ferenc válogatott kötött- és szabadfogású birkózót Holabán néven említi -igaz, csak a nevét közli, azt nem, hogy ki volt-) sokkal fájóbbnak érzek másik három hiányosságot: 1. Schneider Andor és a kultúrház, 2. Szabó Lajos esperes, 3. a templomok és a búcsú. Pedig Schneider Andor és Szabó Lajos a Helytörténeti sétányban emlékfát is kapott, s aki csak ezt a könyvet veszi - veheti a kezébe, jóformán semmit sem tud meg róluk. Lássuk a pontokat.
1. A kultúrház és Schneider Andor. A kötet nem tesz említést az Árpádföld fejlődésben meghatározó szerepet betöltő Schneider Andor ’amerikás magyarról’, aki mai kifejezéssel élve tudatos településfejlesztést végzett: utcákat nyitott, addig nélkülözött üzleteket, egy és két szobás házak sorát építette fel és méltányos áron, kedvezményes hitelekkel értékesítette. „A vevő 10%-ot fizet, a többit könnyű törlesztéssel faragja le, vagy bármikor stornó díj nélkül kiegyenlítheti az egész hátralékot.” (Rákos Vidéke 1927. júl., 8.) A Rákosi Szántó 1935. aug. 15-i számában Schneider Andort Árpádföld Paulheim Józsefének nevezte, „aki egész kis községrészt épített fel. A legtekintélyesebb, egyben a legáldozatkészebb polgára Árpádföldnek.” A könyv a 215. oldalon minden kommentár nélkül ennyit jegyez meg a Cinkotáról Árpádföldre vezető út megépítéséről szóló testületi határozattal kapcsolatban: „a Schneider cég 100 fuvar gödörkavicsot ajánlott fel.” És hogy miért éppen gödörkavicsot? A könyv erről nem szól. A 275. oldalon aztán ezt olvashatjuk: 1944. „Máj. 26-ról fennmaradt a gödöllői járásbíróságnak egy végzése, mely szerint az Anna- és Árpád-telepi Homokbánya Rt. átruházásával kapcsolatban keletkezett jelzálogot törölték. Ezek szerint Schneider Andornak, aki zsidó volt, még időben sikerült a vállalatát több személynek eladnia.” Nem említi, hogy a katolikus templom építéséhez 10.000 koronával járult hozzá. (Az utána következő legmagasabb összeg 4.300 korona volt.) Arról sem szól, hogy a mai Szabadság-telep HÉV megálló létesítését is Schneider Andor járta ki, arról sem, hogy az Árpádföldi Kultúr- és Sportegyesület egyik védnöke volt. (Igaz, az egyesület létéről sem ír.) A könyvben néhányszor olvasható, hogy Árpádföldön jelmezverseny vagy farsang, színműelőadás volt, de egyszer sem, hogy hol. A 191. oldalon olvashatjuk: Hozzájárult a képviselőtestület, „hogy Árpádföldön az úgynevezett kultúrházban mozielőadásokat tartsanak”. Nézzük hát, milyen is volt ez a lekezelően „úgynevezett”-nek titulált kultúrház. A korabeli sajtó kultúrpalotának hívta a Schneider Andor által saját pénzen Árpádföldnek épített parkettás, 200 férőhelyes színházteremmel, színpaddal, díszlet- és kelléktárral, zenekari helyiséggel, öltözőkkel, ruhatárral, pénztárral, büfével, olvasóteremmel, nyári helyiséggel rendelkező épületet, amelyben a kaszinó helyiségei, társalgók, üzletek (mészáros, fűszeres, vas- és szerszámkereskedés), rendőrszoba, gondnoklakás is volt. A „díszlet- és kellékhalmazt” a Petőfi színkörtől vette meg Schneider Andor 5.000 pengőért. A könyv 230.oldalán leírja, hogy le kell bontani a nagy, emeletes, de még mindig vakolatlan kultúrházat, amit az árpádföldiek „igen nehezen fogadtak el, mert a színháztermen kívül ide akarták központosítani az árpádföldi szervezetek székhelyeit és a leendő község irodái(t).” Az árpádföldiek keserűségének igazi okát talán jobban megvilágítja a Rákosi Szántónak a könyvben nem említett 1936. jún. 25-i írása:„A kultúrház lebontásával dugába dőlt minden kulturális mozgalom. Nem jöhetnek színészek a telepre, nem rendezhetnek műkedvelő előadásokat, farsangi, szilveszteri, stb. mulatságokat, mert nincs alkalmas helyiség. A kaszinó hajléktalanná vált, … a kultúrház színpadának értékes díszletei stb. bekerültek egy pajtába, ahol a pusztulásnak vannak kitéve.”
2. Szabó Lajos esperesről a könyv 174. oldalán megtudjuk, hogy a munkácsi menekült papot 1929 novemberében állandó lelkésznek Árpádföldre helyezte a püspök. A 179. oldalon: ha elnyeri a magyar állampolgárságot, „a díjak elengedése mellett felveszik a község kötelékébe”. A 213. oldalon megemlíti, hogy a Nemzeti Egység Pártja alelnöke lett egy Szabó Lajos, nem tudjuk, a miénkről van-e szó. Azt nem említi, hogy többek között az Árpádföldi Kultúr- és Sportegyesület elnöke volt. Legközelebb a 231. oldalon olvasható annyi Szabó Lajosról, hogy a főjegyző a képviselőtestületi ülésen bejelentette, hogy (1936.) február 2-án elhunyt, és még annyit tesz hozzá, hogy életéről és temetéséről melyik könyvben olvashatunk. A 233. oldalon leírja, hogy emlékülést rendeztek emlékére, hogy a Rákosi Szántó egy teljes oldalon ismertette az életét, a 235. oldalon, hogy dec. 5-én felszentelték a márványtábláját. Úgy gondolom, hogy ez az ember megérdemelt volna pár mondatot, hogy a könyv olvasói azonnal, utánajárás nélkül megtudhassák, miért lopta be magát az árpádföldiek, szegények és tehetősek, felnőttek és gyerekek szívébe annyira, hogy valláskülönbség nélkül zokogtak a temetésén, amerre a menet elhaladt a rákosszentmihályi templomtól a kisszentmihályi temetőig, az emberek sorfalat álltak, az üzletek redőnyeit lehúzták a tiszteletére. Például, amint a Rákosi Szántó 1936. május 22-i számából megtudjuk azért, mert 1931. dec. 15-től 1932. április végéig csaknem 4 és fél hónapon át ingyen ebédet osztott 150 családnak. Járta a házakt, keresve, hol van segítségre szükség. Karácsonykor minden évben segített a szegény családokon. Például 50 szegény asszonynak kenyeret és lisztet, 25 gyereknek 1-1 pár cipőt 100 gyereknek cukorkacsemegét osztott ki. (Ezt megerősítette nekem több adatközlő pl. Iványi Imréné és Lefánti Jánosné, akik szintén kaptak Szabó Lajostól hol csomagot, hol cipőt.) Szabó Lajos kijárta, hogy két éjjeliőr fizetését biztosítsák, mert nagyon elharapóztak Árpádföldön a betörések.
3. A templomok és az Anna-napi búcsú. A katolikus templom 1925. július 2-i alapkőletételéről viszonylag részletesen ír, bár ekkor Anna- és Árpád-telep még nem tartozott Cinkotához. Arról viszont nem számol be, hogy az épülő templom befejező munkálataihoz Cinkota 15 millió korona kamatmentes kölcsönt adott. Nem olvashatunk arról sem, hogy a templomszentelés költségeit különféle jótékony előadásokból fedezték az árpádföldiek. Arról sem, hogy az építésben kiknek voltak érdemei. Arról sem, hogy 1935 novemberében betörtek a templomba, kirabolták a perselyeket. A templom 10 éves évfordulójának megünnepléséről sem ír. Arról sem, hogy 1936 novemberétől egyházilag is Cinkotához került Árpádföld, amit az egyházközség vagyonát gyarapítva ünnepeltek meg. A szerző a református imaházzal is szűkszavúan bánik. Csak az 1935. márciusi templomépítő bizottság megalakulásáról ír, de arról nem, hogy az összegyűlt adományokból 1936 tavaszán megkezdték az építést, és májusban már fel is szentelték a templomot. A népszerű és a környékről is látogatott Anna-napi búcsúról a Rákos Vidéke az 1903-as évfolyamától minden évben beszámolt, a Rákosi Szántóban is olvashatunk róla. De a könyv figyelemre sem méltatta, a 221. oldalon annyit közöl, az Anna-napi búcsú befejezéseként egy rákosszentmihályi egyesület színdarabot adott elő. Ebből a könyvből azt nem tudhatjuk meg, hogy ezek a búcsúk hatalmas népünnepélyek voltak közös ebéddel, zenés felvonulással, versenyekkel, tombolával, a szabadtéri színpadon kabaré előadásokkal és reggelig tartó táncmulatsággal. A bevételt pedig többnyire jótékony célokra fordították.
Elszomorít, hogy egy nagy ívű munkában ilyen fontos közösségi események, dolgok, ilyen jelentős személyiségek nem fértek bele. Nem firtatom az okát, biztos van. De az is biztos, hogy ebben a könyvben „mostohagyereknek” bizonyult Árpádföld, mint ahogy annak érezte magát, amikor Rákosszentmihályhoz és akkor is, amikor Cinkotához tartozott. Szerencse, hogy a világ azóta nagyot változott.
Kovács Sándorné |
