|
Szabady Ádám idén januárban a horvátországi Splitben a paraúszók S6-os kategóriájában 100 méteres hátúszásban megúszta az olimpiai A szintet. Ugyanezt augusztusban 100 mellen is megismételte, és nem titkolt célja, hogy a tokiói olimpiáig minél több számon ússzon legalább B szinten, vagy ahhoz közeli időket. Az eddig elért kiváló eredmények azonban még nem jelentenek automatikus indulást a tokiói ötkarikás játékokon, ám, az biztos, hogy a mindössze húszesztendős rákosszentmihályi fiatalember komoly lépéseket tett nagy álma, a paralimpiai részvétel felé.
– Háton jelenleg a világranglista 12., mellen pedig a 14. helyén állnék, de csak az első nyolc hely jelent automatikus részvételt Tokióban – mesélte Ádám. – De több versenyen is esélyem lehet még az előrelépésre, hiszen ha minden jól megy, a versenyeink nem maradnak el, csak később kerülnek megrendezésre, ami nekem, zöldfülűnek jól jött, hiszen több időm van edzeni. Persze, a versenyek nekem is hiányoztak, szerencsére azonban a magyar bajnokságot hamarosan megrendezik, amire edzőmmel, Gyepes Ádámmal gőzerővel készülünk.
Szabady Ádám pályafutása nem úgy indult, hogy akár még olimpikon is lehet belőle. Igaz, már háromévesen megtapasztalta az uszoda légkörét, és egészen 12 éves koráig versenyszerűen úszott a Jövő SC-ben. Elsősorban mellúszó volt, mint akkori klubtársa, Gyurta Dániel.
– Közepes úszó voltam, akadt egy-két jobb eredményem, de látszott rajtam, hogy nem vagyok kiugró tehetség. 12 évesen úgy hagytam abba az úszást, hogy soha többet nem megyek majd medence közelébe. Még volt egy-két próbálkozásom az öttusa és a fallabda felé, ám aztán eltávolodtam a sporttól.
Ádám hobbija a fotózás volt (most is az). Kamaszként imádott fotózni, kedvenc témája a tömegközlekedés extrém nézőpontokból való fényképezése volt, de szívesen fotózott urbánus környezetet és tájképeket is. A képeit elsősorban magának készítette, nem küldte őket pályázatokra, nem volt kiállítása sem. Itt – ott azért megjelent néhány képe, sőt egy fotója a Fehér úti BKV főműhely várójában is ki lett állítva.
– 2016. július 4-én is a fotózás miatt mentem fel egy belvárosi bevásárlóközpont tetejére, ahonnan a közeli építkezés porán keresztül átszűrődő naplementét szerettem volna megörökíteni. A jobb pozíció miatt kiálltam egy korlátra, ahonnan megbillentem, és a mélybe zuhantam. 15 méter zuhanást követően az aszfalton landoltam. Néhány percre elveszítettem az eszméletemet, de már a helyszínen magamhoz tértem. Első blikkre megpróbáltam felállni, ez azonban már nem sikerült.
Ádámot a mentők a Péterffy Sándor Kórház Baleseti részlegébe vitték, ahol gyakorlatilag centiről centire kellett összerakni a csontozatát.
– Emlékszem, amikor közölték velem, hogy nem tudok majd járni, nagyon megdöbbentem. Majd a bennem levő kamaszos daccal akartam az életemet ott folytatni, ahol abbahagytam. Idő kellett hozzá, hogy ráébredjek, a zuhanással új életem kezdődött, de azóta nemhogy elfogadtam, hanem boldogabb, teljesebb életet élek, mint azelőtt. Átértékeltem az életet. Majdnem meghaltam, és rádöbbentem a korábban hozott rossz döntések súlyára, és azóta azon vagyok, hogy szeretetet adjak másoknak, és hogy példamutató életet éljek.
Ádámnak felépülését követően iskolát kellett váltania, hisz korábbi intézménye, a Vörösmarty Mihály Gimnázium nem volt akadálymentes. Ő pedig mindenáron épek között akart tanulni. A család választása a Scheiber Sándor Gimnázium és Általános Iskolára esett, ahol ugyan ő volt az egyetlen kerekesszékes tanuló, de azonnal befogadták, és szoros barátságokat kötött.
– Szeretném megmutatni, hogy a kerekesszék nem végállomás, „nyomiként” is lehetek hasznos, értékes tagja a társadalomnak, hisz ez nem jelenti azt, hogy életképtelen lennék. A többség szerencsére elfogadó, nem szokott problémát okozni az, hogy nem járok, hanem kerekeken gurulok. Az emberek többsége képes meglátni bennem az embert, és nem a széket nézik. Kivételek persze mindig vannak, és az nem is esik jól, ha valaki a kerekesszék miatt lenéz, de be fogom bizonyítani nekik is, hogy érek annyit, mint ők.
A rákosszentmihályi ház akadálymentesítése után Ádám rehabilitációja is újabb lépcsőfokhoz érkezett: egy fontos célt kellett találnia magának. Először a pingponggal próbálkozott, de azt nem érezte magáénak.
– A rehabilitációs intézetben voltam, ahol terápiás úszáson vettem részt. Kiderült, hogy a testem nem felejtett el úszni. A mozgásomat ráadásul anyukám fel is vette, amely felvétel, hogy hogy nem Szabó Álmos vasasos úszóedző birtokába került, majd megkezdtük a 2 és fél éven át tartó közös munkát. Nemrég a Római Sport Egyesülethez, Gyepes Ádám csapatába igazoltam, ahol ép emberek között úszom, akik szintén egyenrangú társként tekintenek rám, hiszen hozzájuk hasonlóan magam is napi 5-6 órát azon dolgozom, hogy minél jobb legyek. Ugyanazt az életet élem, mint bárki más, nem vagyok kevesebb, mint azok, akik tudnak járni.
Riersch Tamás |
